– Jocha Károly írása –

Kilencven év az már tényleg nem semmi, ennyi idő tényleg csak nagyon keveseknek adatik meg. Az évtizedeken keresztül csak delfinkirályként emlegetett Tumpeck György ezen ritka kivételek közé tartozik, hiszen ebben a hónapban, január 27-én megünnepelheti ezt a kerek évfordulót is. Immár évtizedek óta Szigethalmon él, egy csendes kis utcában lévő házában, feleségével, Marikával. Ott sikerült elérnem, előzetes hozzájárulása birtokában. 

– Gyere csak beljebb öregem -. invitált a házigazda. – Emlékszel, milyen jókat beszélgettünk 2006-ban, amikor egymás mellett ültünk a repülőn, útban Melbourne felé. Azok a régi, szép idők, bizony nem tegnap voltak, mondjuk úgy, inkább tegnapelőtt.

Gyuri bátyám nem sokat időzött a korábbi történéseknél, hamar belevágott élete aktuális eseményeibe.

– Tudod, mostanában elsősorban az orvosok, meg a kórházi események töltötték ki az időmet. A baj ott kezdődött, hogy ártatlan szituációban, itt, a lakásban megbotlottam és elestem. A feleségem egyedül meg sem tudott mozdítani, a szomszédok segítségét kellett kérni, hogy feltegyenek az ágyra. Azután jöttek a mentők és bevittek a kórházba. Ott délután kettőtől estig semmi nem történt velem. Talán még most is ott feküdnék a tolókocsin, ha végül nem ismernek fel.

– Ezek szerint erre is jó volt a sportmúlt?   

– Ez szó szerint így igaz. Két ápolónő is odajött és megkérdezte, maga mit keres itt? A nevükre már nem emlékszem, de az egyértelműen kiderült, hogy valamikor nálam úsztak. No, azután előkerült egy orvos, aki már konkrétan hozzám jött és közölte velem, hogy „Önt meg fogjuk operálni”. Erre számítottam, hiszen az már előzetesen kiderült, hogy a combcsontom szilánkosra tört.

– Mivel már elém tudott jönni az ajtóig, így remélhetőleg sikeres volt a műtét…

– Egyelőre egy szót sem szólhatok. Úgy tűnik, jól összedrótoztak. De ezzel még nem lett vége a kalandozásaimnak, ugyanis a férfiak urológiai gyengeségei engem is utolértek. A végén már óriási fájdalmaim voltak, amire ott is műtőasztalra kerülhettem. Azóta úgy érzem, mintha újjászülettem volna.

– Akkor most egy kicsit beszélgethetünk a régi, szép időkről is?

– Hát persze. Gyerekkoromban volt egy víkendházunk Dunakeszin, így az egész nyarat ott töltöttem, leginkább a Dunában úszkáltam a haverokkal. Egyszer azután számomra váratlanul kimélyítették azt a partszakaszt, én pedig elmerültem és nem könnyen kerültem ki a vízből. Apám később elvitt a Rudas fürdőbe, ahol elkezdődött a rendszeres úszások időszaka. Ekkor tizenegy éves voltam.

– Arra emlékszik, ki foglalkozott ott Önnel?

– A legtöbb edző nevét elfelejtettem. 1940 és 1945 között jártam a Rudasba, majd Csepelre igazoltam, onnan pedig a Mávagba mentem át 1948-ben. Az érdemi változást az jelentette, hogy ettől kezdve a Margitszigetre járhattam edzésre. Ekkor még gyorsúszásra készültem és közel úsztam az egy perces határhoz, ami persze még semmi különöset nem ígért.

– Mikor következett be az érdemi változás a pályafutásában?  

– 1949-ben megalakult a Honvéd, egy évvel később pedig Sárosi Imre, a „Mesti” engem is beválasztott a sportszázadba. Tehetséges, de laza srác voltam, aki nem akart megszakadni az edzéseken. Egyszer aztán Sárosi közölte velem, hogy ki vagyok rúgva. Nagy nehezen visszakunyeráltam magamat és attól kezdve keményen készültem.

– A sok, kiváló eredménye közül kérem, emeljen ki néhányat.

– Nekem a delfin lábtempó 1953-ban volt elismerése sokat jelentett. 1954-ben, Torinóban Európa-bajnok lettem a 200 méteres pillangóúszásban, majd 1956-ban, Melbourne-ben bronzérmet vehettem át az eredményhirdetéskor. 1958-ban pedig a budapesti úszó Eb-n a 4×100 méteres vegyesváltóval ezüstérmet szereztünk.

– 1958-ban vonult vissza, de azonnal edző lett.

– Éppen húsz évet nyomtam le volt klubomban, a vízparton. Sok, kedves tanítványom volt, akik közül leginkább Kiricsi Jánosra emlékezem vissza szívesen. Mivel 1978-ban leszereltem a honvédségtől, visszakaptam az eredeti nevemet, így ismét Tumpeck György lehettem.

– Ennek már negyven éve, mit csinált azóta?

– Még rádolgoztam vagy két évtizedet, hiszen a Pozsonyi úti tanuszodában kezdőkkel foglalkozva igyekeztem kiszűrni a valóban tehetségeseket. A kilencvenes évek végétől viszont már egyértelműen visszahúzódtam ide, Szigethalomra.

– A régi tanítványaival van kapcsolata?

– Gyakorlatilag nincs. Az embert hamar elfelejtik, ezt kár lenne tagadni. Amikor így, mint a kórházban, váratlanul mégis felismernek, hát az tagadhatatlanul jó érzés. Azért azt szeretném elmondani, hogy a Sárosi után következett edzőmet, Gergely Jánost nagyon szerettem. Sajnos, ő 1956-ban elhagyta az országot…

– Az elmúlt hónapok leginkább kórházakban töltött időszaka után remélhetőleg csendesebb időszak következik.

– Én is ebben bízom. Alig várom, hogy kitavaszodjon, és ismét elkezdhessek foglalkozni a kertben a kedvenc fáimmal. A legjobban a fügefákat szeretem, még tavaly is ültettem belőlük nyolcat, mert a korábbiak olyan jó termést hoztak. Három gyermekem közül csak Zoltán fiam él a közelemben. Ő a Parlamentben dolgozik, és gyakran meglátogat.

– És ezekben a téli hónapokban mi mindennel foglalkozik?

– Sajnos, évek óta nem tudok emberek közé menni! Különösen a korábbi évek nyugdíjas találkozóin való részvétel hiányzik, amelyeket a MOB minden évben megrendez. De azt is bánom, hogy nem lehettem, ott a százhalombattai uszodában, ahol 2015-ben engem is a magyar úszósport halhatatlanjai közé választottak! Így itthon a tevés-vevés mellett marad a televíziózás. Tulajdonképpen majd minden érdekel, de a későesti órákban, a legutóbbi időkben igazi háborús filmeket nézek meg legszívesebben. Amikor vége a programnak, pillanatok alatt elalszom, nincs szükségem semmilyen gyógyszerre.

 

Jocha Károly      

 

Hasonló bejegyzések