Az egykor két olimpiát is megjárt Kaczander Ágnes személye érdekes, közérdeklődésre is számot tartó. Több okból is. Jómagam élénken emlékszem a már a hetvenes évek legelején meredeken felfelé ívelő pályájú, akkor szemtelenül fiatal úszónőre, a szőke és ugyancsak csinos mellúszóra, aki a legszebb reményekkel kecsegtetett a közelgő, 1972-es, müncheni olimpia versenyein.
Korábban más szerepkörben is ismert lett, ugyanis alig 18 évesen,1971-ben férjhez ment edzőjéhez, Kiss Lászlóhoz, aki ugyancsak érdekes és eseményekben gazdag életutat tudhat a magáénak. A sportkedvelők az utóbbi évtizedekben ki sem kerülhették Kiss személyét, hiszen legeredményesebb tanítványai – Egerszegi Krisztina és Kovács Ágnes – nem kevesebb, mint hat olimpiai aranyéremmel gazdagították a magyar sport dicsőségtábláját.
A Kaczanderről ötven éve az újvidéki Magyar Szó sportrovatában írt, őt bemutatni igyekvő írásom is részes abban, hogy ezt a csendes jubileumot egy újabb beszélgetéssel tegyük emlékezetessé. Ezért is kerestem meg Ágnest, aki Budakeszi otthonában fogadott és érdekes alapanyaghoz juttatott beszélgetésünk által.
– Jövőre lesz hatvan éve, hogy először léptem be a Császár uszodába, ahova a Frankel Leó utcai lakásunkból csak át kellett sétálnom. Anyukám a bátyám „hazakergetése” érdekében küldött oda. ám éppen fordítva történt, ugyanis én is ottragadtam. Ez 1963. áprilisában történt. Hazaérve boldogan tudattam anyukámmal, hogy engem bizony felvesznek úszni. „Erről szó sem lehet” – jött a kőkemény válasz. Csak úgy kezdhettem el az edzéseket, ha megígérem, hogy kiöregedésemig nem hagyom abba.
– Eleinte jól is mentek a dolgok.
– Fél év múlva az Építők edzőjével, Hirsch Károllyal átkerültünk a Margitszigetre. Vagy három év elteltével meginogtam, édesanyám egy nagy pofonnal igyekezett hozzásegíteni fogadalmam betartásához. Karcsi bácsi 1969-ben ment nyugdíjba, az Építők úszó szakosztálya pedig megszűnt. Ekkor igazoltam a Budapesti Spartacusba, ahol 1970-ben már négy felnőtt bajnokságot nyertem. Huszonháromszoros felnőtt bajnokként vonultam vissza 1977-ben.
– Közben azonban még sok víz lefolyt a Dunán…
– Nem is volt választási lehetőség, egyedül Kiss László volt ott az edző, így nála folytattam. Korát meghaladó valaki volt, aki külföldi szakanyagokat tanulmányozva is dolgozott. Emlékszem, a világhírű amerikai szaktekintély, James Counsilman egész éves programját is megszerezte. Akkoriban rengetegnek tűnt, amit naponta úsztunk, de a kilencvenes évek elején már versenyző fiam, Kiss Gergő kinevetett, amikor átnézte az akkori edzésnaplómat. Ha már szóbakerültek a gyerekek: Gergő 1977-ben, Patrícia pedig 1980-ban született. A fiunk jól menő ügyvéd, hatalmas munkabírással, a lányom előbb szociológiát végzett, majd az úszóedzői minősítést megszerzését követően kitanulta a lakberendezést is, hogy végül kikössön az általam kitalált és működtetett úszóóvodában. Magamról csak annyit tanulmányaimat illetően, hogy előbb a TF-en lettem szakedző, majd a nyolcvanas évek elején pszichológiából is diplomát szereztem.
– Pályafutása fő eseményét, az 1972-es olimpiát szó nélkül átugrottuk…
– Ha valaki egy hónappal München előtt azt mondja, hogy 4. és 6. helyeken végzek, azonnal aláírtam volna. A helyszínen más volt a helyzet. százon reális volt a 4. hely, a hosszabbik mellúszó számban viszont olimpiai csúccsal jutottam a döntőbe. Mindenki azt várta, hogy megnyerem a számot és meg is nyerhettem volna. Ám a rutinhiány döntött. Úgy „bepánikoltam”, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Így az elérhető első helyett maradt a hatodik hely. A pánik két évvel később az Eb-n is utolért kétszázon, míg 100 méteren sikerült harmadikként elérnem a falat. Laci mind a mai napig hajtogatja, hogy ha legalább neki nagyobb rutinja lett volna… Nem volt, én pedig így is elégedett vagyok azzal, amit elértem. Mindent a sporttól kaptam, hogy amióta elkezdtem, mind a mai napig ott vagyok, ahol vagyok: a Margitszigeten. Én kimondottan szerencsésnek érzem magamat!
– Erről a későbbi, mindmáig tartó „vizes” kapcsolatról kérhetem, hogy meséljen?
– A „Szpariban Sárosi Mesti és Kiss Laci révén már 1968-tól volt egy minden hivatalos bejegyzés nélküli óvodai kezdeményezés azért, hogy a sportolók gyerekei ott lehessenek a szülőkkel az uszodában. Az alapötlet Schmitt Páltól jött, aki az akkoriban született gyermekeivel kapcsolatosan megjegyezte: milyen jó lenne, ha az én gyermekeim is itt lehetnének! Külön helyiségünk nem volt, a mi két gyerekünk is ott, a lépcsőházban nőtt fel.
– 1983-tól folyamatosan azon fáradozott, hogy megvalósítsa az „igazi” ovit a szigeten…
– Ez évtől az OSC-ben kezdtem edzősködni, mégpedig ötéves vagy idősebb gyerekekkel. A tehetségesebbeket átirányítottam a Szpariba, a Honvédba vagy a Komjádiba – kinek melyik uszoda volt közelebb. 1993-ig maradtam az orvosegyetemiek kötelékében. Közben a rendszerváltást követően elkezdtem „mozgolódni” az úszóovi ügyében, amit akkor már egy igazi „sportoviként” képzeltem el.1991 szeptemberében sikerült beindítani az óvodát, így most már a 31. éve működik.
– Mi mindenre volt szükség a beinduláshoz?
– Ahogy mondani szokták, szerencsére mindenhez szükség van. Azt kell mondanom: az első pillanattól kezdve a jó Isten keze rajta volt az óvodán. Az engedély birtokában elbizonytalanodtam: honnan lesznek itt gyerekek? Akkor Gyárfás Tamás mindkét kislánya nálam úszott. Amikor megtudta a tervemet a lányok nagymamáján keresztül, másnap kijött a stábjával és készített egy anyagot, amely két nap múlva, reggel 6.35-kor a tévén adásba is került. Aznap estére megvolt a tervezett induló létszám, a harminc tandíjat befizetett gyerek. Öt hónappal később minden elkészült a szeptember elsejére tervezett megnyitáshoz.
– A kezdő stáb hány emberből állt?
– Négy óvónőnk és egy mindenesünk volt a rajtnál. Az egyik új kolléganőnk óvodája bezárt, a berendezéseket pedig ingyen bárki elvihette. Ezek a használt, de jó állapotú bútorok nekünk a legjobbkor jöttek. Ma már tizenketten dolgozunk, a vízilabda is bekerült a programba a korcsolya és a tornatermi labdajátékok mellé. Német nyelvvel kezdtünk, ma már az angol a sláger; minden csoportunkban van egy-egy angol nyelvű óvónő is. Az utóbbi években már a lányom vette át a vezetés tennivalóit, én csak besegítek neki.
– Ezek szerint mostanság már kevesebb az óvodai tennivalója.
– Igen és az időmet elsősorban a három unokámmal kapcsolatban igyekszem hasznosítani. Szinte vadászom őket, de sajnos ketten már – Zétény 17, Gellért 16 éves – kifelé tartanak az erőteremből, így az utóbbi időkben elsősorban a kilenc éves Zitával tudok sokat együtt lenni. Engem egyébként az örökös mozgás tart életben. Szerencsére a mániámnak, az utazásnak is tudok hódolni. Két barátnőmmel minden évben eljutunk valami egzotikus helyre. Legutóbb Vietnam és Kambodzsa volt az úticél, de a tengeri úszásokból szinte semmi nem lett a vizet elárasztó, legkülönfélébb rovarok és pókok miatt.
– Az év döntő részét viszont csak itthon tölti. Mit jelent ma az életében az úszás?
– Persze, hogy követem az eseményeket, hiszen az úszás az egész életemet végig kisérte. Ha bármilyen verseny van, szinte „rátapadok” a tévére. Természetesen vannak kedvenceim és vannak kevésbé kedvenc úszóim is. Az utóbbi években egyre többet figyelem a jégkorongozókat, hiszen a három unokám közül kettő is ezt a sportágat űzi. A lányom révén sokat tudok a díjlovaglással kapcsolatosan. Az óvodában működik a vízilabda előkészítő csoport, így erről a sportágról is tájékozottnak kell lennem. Engem, személy szerint a rövidpályás gyorskorcsolya és a sí többféle szakága is nagyon leköt. Amikor nincs vírusinvázió, télen síelek is, bár a gyerekeim szerint úgy haladok, mint Micimackó a domboldalon…
Jocha Károly
