Helsinki egyik, meglepetésre olimpiai bajnoki címet szerzett úszó bajnokával, Gyenge Valériával már „erős” másfél évtizedes, személyes kapcsolatban állok. Mielőtt bárki is nehezményezné a vele kapcsolatosan elejtett „meglepetésre” szót, gyorsan le kell írnom, valóban meglepetést okozott az akkor 19 éves Gyenge Vali győzelme 1952-ben, a helsinki olimpia 400 méteres gyorsúszó versenyszámában, mivel előzőleg egyetlen magyar bajnoki cím megszerzéséig sem jutott el.
Ez utóbbi tény persze eltörpül az olimpiai első hely ismeretében. Ami ennél sokkal fontosabb az, hogy Gyenge Vali életének 87. évében is jó egészségnek örvend. Erről meggyőződhettem ismételt találkozásaink alkalmával, miként a laza, de ismétlődő levélváltásaink alaphangulatából is.
Első, 2003-ban volt személyes beszélgetésünk alkalmával természetesen szó esett pályafutásai legfontosabb állomásairól is.
– Későn, 1947-ben, tizennégy éves koromban kezdtem úszni, mégpedig a Millenárison lévő harminchárom méteres uszodában, Jávor Magda kezei alatt. Ő látott bennem fantáziát és átadott a kor egyik legnagyobb edző-egyéniségéhez, Sárosi Imréhez, a népszerű „Mestihez”. Sárosit semmi előzmény nem érdekelt: máról holnapra átállított a mellúszásról a gyorsra. Az élet őt igazolta, hiszen minden, komolyabb előzmény nélkül Helsinkiben az abszolút favorit, hawaii származású, amerikai Kawamotót is le tudtam győzni.
– Az ötvenes évek élsportolói közül csak nagyon kevesek dolgoztak, Ön is ebbe a kisebbségbe tartozott.
– Már 1949-ben kaptam egy komoly impulzust, ugyanis egy NDK-beli versenyen nyertem egy Pentax fényképezőgépet. 1952 és 1956 között a MÁV fotólaborjában kaptam munkalehetőséget, amit örömmel ki is használtam. Kanadában pedig ennek nagy hasznát vettem a beilleszkedés éveiben.
– Hogy odáig eljusson, előbb részt kellett vennie az 1956-os olimpián.
-Melbourne-ben rendkívüli idegfeszültségben teltek a napjaink az otthoni, bizonytalan helyzet miatt. Én például az előfutamban sokkal jobb időt úsztam, mint a döntőben. A körülmények ismeretében nem csodálkozom azon, hogy a magyar csapatnak mintegy harmada elfogadta az amerikai körutazásra szóló meghívást. Én egyébként egyenesen Kanadába mentem, mert a vőlegényem is oda tartott.
– Azóta is Torontóban él. Új környezetében mekkora hely maradt életében a sportnak?
– Hamar munkába álltam fotólaboránsként, s mellette egy ideig próbáltam tovább úszni. Ám egy kanadai csúcs elérését követően hamar rájöttem, hogy a két dolog nem megy együtt és visszavonultam. Házasságomból két lányom született, férjemtől 1979-ben elváltam.
– Edzőként is megpróbálta kamatoztatni tudását, tapasztalatait.
– Később, 1963-ban még egyszer visszatértem az uszodák világába. Ottani első és egyetlen klubomnál, az ETO Bicoke-nál edzőséget vállaltam, de már ez sem tudott lekötni. 1965-ben ezzel is felhagytam, pedig a nagyobbik lányom 1977-ben kanadai bajnok lett 100 mellen. A kisebb talán még tehetségesebb volt, de őt korán elragadta egy életre szóló szenvedély: a színészi pálya. Az uszodákból volt, végleges visszavonulásomat követően egyébként végleg a fotózás töltötte ki az életemet.
– Ezen a területen is komoly sikereket ért el.
– A hatvanas években részt vettem egy négyéves távoktatói programon; a fotózás nem csak a munkám lett, hanem egyben a szenvedélyem is. Első fotóalbumom „Hangulatok és színek” címmel 1979-ben jelent meg Torontóban, ezt követte tíz évvel később a „Hazám” című válogatás. Kanada földrésznyi ország, sokéves utazgatásaim során nagyon sok részére eljutottam. Vancouver, Calgary, valamint New Bronswick és vidéke különösen közel állnak hozzám. Itthoni túráimra korábban mindig magammal vonszoltam kedvenc öreg masinámat, egy Hasselblattot és tartozékait, amelyek együttesen nyomtak vagy huszonöt kilót. A Margitsziget, a Balaton-felvidék, a Bükk-fennsík és a többi, szépséges táj látványa és fotózása kárpótolt a cipekedésért. Embereket viszont sosem fotóztam, mert ezt egyfajta betolakodásnak érezném az illetők magánszférájába. Sajnos, a fotózást tönkretették a digitalizálással…nekem pedig mindmáig hiányzik sötétkamrák világa.
– Mit jelentett az Ön életében az olimpiai bajnoki cím?
– Különösen 1956-ig sok előnyt élveztem, mások számára elérhetetlen ajtók nyíltak meg előttem. Kanadában is tisztelet övezett, ha kiderült a kilétem. Egyébként versenyzőként Helsinkiben és Melbourne-ben jártam, nézőként pedig Rómában, Mexikóban és Montrealban is ott lehettem. A legnagyobb élményt a korábbi versenyzőtársakkal volt találkozások jelentették.
– Magas kort ért el, jó egészségnek örvend. Mi minden fér bele a napjaiba?
– Nyolcvanhat lettem áprilisban, megpróbálom magamat karbantartani. Reggel 7-8 között kelek, tornászom, elolvasom a computeremben, a CNN és a BBC híreit és három torontói lapot is átfutok. Reggeli után rendcsinálás és kis takarítás következik, s ha az időm engedi, akkor egy nagy séta jön, esetenként bevásárlással párosítva. Rendszeresen “babysitterelem” kis unokámat, aki 10 éves. Ha van időm, délutánonként elolvasom a magyar lapokat, követem a sporteredményeket, elsősorban persze az úszókét. Semmi különleges vagy szigorú időrendet nem követek.
– Ha már szó esett a sportról, mi a véleménye a mai legjobbakról?
– Ez az élsport már nem az én világom! Nagy elismeréssel figyelem az eredményeket, de az események rendezései inkább egy “ revüfilmre” emlékeztetnek, ráadásul túl nagy szerep jut a pénznek. Tokió még messze van, odáig nem gondolkodom előre.
– Egyáltalán, milyen tervek foglalkoztatják, kikkel tart kapcsolatot?
– Sajnos, legjobb barátnőm, Killermann Klára már 2012-ben meghalt, 2016-ban pedig Szőke Kató is elment. Olimpikon társammal, Sebő Ágotával rendszeresen levelezünk, Székely Évát pedig havonta felhívom telefonon.
– Vannak még útitervei?
– Peru az egyetlen hely, ahova vágyódtam, de nem jutottam el. Abban viszont nagyon bízom, hogy ősszel ismét Magyarországon lehetek. Összességében elégedett vagyok az életemmel.
– Ha még egyszer választás elé kerülne, ismét Kanada mellett döntene?
Igen.
Jocha Károly
