Mintha tegnapelőtt történt volna. 1988-ban, a szöuli olimpia úszódöntőinek egyik napján délelőtt 10 órától több kollégával együtt ott ácsorogtunk az úszóversenyeknek otthon adó létesítmény lelátóján. A férfi 100 méteres mellúszás döntője is megtörtént, amelynek végén megjelent a villanyújságon: 2. Güttler Károly (Hungary) 1:02.05. Mindössze egy századmásodperccel (1:02.04) előzte meg őt a brit Adrian Moorhouse.
Ennek már lassan 34 esztendeje. A közbenső évek-évtizedek során folyamatosan megvolt bennem a kíváncsiság: merre tart, hogy él a mi „majdnem” olimpiai bajnok úszónk, akit (rossz magyar szokás szerint) a sajtó részéről jókora érdektelenség vesz körül. Azért, mert „csak” ezüstérmes lett.
Szóval most elérkezett a régen kívánt találkozás lehetősége névrokonommal, akivel néhányszor ugyan beszélgettem a Szöul óta eltelt időszakban, de rövid íráson kívül mélyebb interjúig nem jutottunk el. A reggeli edzés utolsó perceire érkeztem a Kőér utcai uszodába, ahol a tavasz óta nyugdíjas, de a szakosztályvezetői teendőket továbbra is ellátó, edzéseket is tartó Turi György és Güttler Károly fogadott. Röviddel később pedig már a második emeleti edzői irodában beszélgethettünk.
– A pontos kezdésre nem is emlékszem. asz viszont tény, hogy 1976-ban, tehát nyolcévesen volt az első versenyem Pécsen, ahol 50 gyorson indultam. Mivel a nadrágomat elfelejtettem rendesen megkötni, így az néhány tempót követően lecsúszott. Megálltam, rögzítettem, majd a sikeres üldözés eredményeként második lettem. A kapott szép, porcelán érmet mindmáig megőriztem. Hogy ott már az Építők SC igazolt versenyzőjeként indulhattam, ahhoz arra volt szükségem, hogy az öt évvel idősebb, szintén úszó nővérem példáját kövessem. Szüleim vittek el a Margitszigetre, ahol Ruza Jóska és Kolossa Klári tanítottak meg úszni. Később Kolossa István vett kezelésbe, őt számos edző követte. Így Korényi Olga, Csapó Gabi, Eckel Edit, Ölveczki Vili, Patóh Magdi, miközben az Építőkből a Dózsába igazoltam.
– A csapat viszont nem változott…
– Jó volt a hangulat, rabló-csendőröztünk, kicsit lókötősködtünk, lyukfocizunk, lábteniszeztünk, pingpongoztunk a nyári hónapokban. Szóval sok barátom lett, miközben egymást követték a versenyek. Az első dunaújvárosi „Aranyüst” programjára máig is emlékszem. Maradandó élményeim között tartom számon a prágai versenyeket is, ahova először 14 éves koromban jutottam el, Olgi néni döntése alapján. Ekkor egyébként már régen csak a 100 mellre készültem.
– Mikortól vették komolyabban Güttler Karcsit?
– Még a Vilivel voltunk Lengyelországban, ahol egy 25-ös medencében 1:05.99-cet úsztam. Erre figyelt fel a Kiss Laci bácsi, aki látott bennem valami pluszt. Ezután adott át Vili Lacinak, így kerültem 1987. január elsejétől ide, a Kőér utcába. Bár Kiss Laci és Turi Gyuri készítettek fel, de még egy ideig a Dózsának hoztam a pontokat. Egerszegi mellett itt volt akkoriban a Batházi, a Szilágyi, a Zubor és még számlálhatatlan ifi Európa-bajnok – jó kis csapat jött össze. Orosz Andi és Hegedüs Ági voltak akkor a legjobbak, én pedig bekerültem egy igen kemény állóképességi munkafolyamatba. Fél évig rengeteget úsztam csak gyorson, amikor rákérdeztem: mikor úszhatok majd mellen? Egy év alatt hatalmasat fejlődtem, már 1987 augusztusában Bonnban a felnőtt Eb-n negyedikként értem el a falat 1:03,2-vel. Szöulban úgy lettem második, hogy előzetesen a döntőbejutás volt a célom. Ezért is mondom mindig, hogy egyáltalán nem vagyok csalódott az ezüstérem miatt, mert én ott azzal alaposan túlteljesítettem.
– Szöul volt az első olimpiája, amelyet további három követett.
– A következő években már egymást érték a külföldi edzőtáborok. Kuba után sokat jártunk Ausztráliába, ahol 1991-ben és 1998-ban is rendeztek világbajnokságot. Persze a középpontban elsősorban az olimpiák voltak. Barcelonában miután csak Rózsa Norbit figyeltem, eltaktikáztam az előfutamot, így csak a B-döntőben indulhattam. Előbb abba akartam hagyni, majd a B-döntő megnyerésével kilencedik helyezettként az összesített 4. időt értem el. Ezután 200 mellen vigasztalódtam egy 5. helyezéssel.
– 1993-ban, Sheffieldben elért egy világcsúcsot az előfutamban, majd a döntőben is győzve Európa-bajnok lett 100 méteren.
– Igen, és még1994-ben, a római vb-n is szereztem 100 méteren egy második helyet, de a kétszázas bronzérem már többet ígért a jövőt illetően. Ettől kezdve ugyanis fő számom már a hosszabbik szám, a kétszáz lett. Ezen a távon pályám csúcsát Atlantában értem el, ahol az újabb ezüstéremnek mások csalódottságával szemben megint nagyon őszintén tudtam örülni. Sydney volt az az utolsó olimpia, amelyen ténylegesen úsztam is. A 4×100-as férfi vegyesváltóval elért 5. helyet egyenesen fantasztikus sikernek tartom. Mivel még Sydney után is számos érmet begyűjtöttem, de az aranyak elkerültek, így „ezüst specialistának” érezhettem magamat.
– 2003-ban még kvalifikálta a vegyesváltó Magyarországot a 2004-es, athéni olimpiára, de ott végül Ön már nem állt rajtkőre. Visszatekintve pályafutására, két távon is világszínvonalon tudott teljesíteni. Melyik mellúszó szám állt közelebb a szívéhez?
– A 100 méter volt a kedvencem azért, mert rövidebb, így ott kevesebbet kellett szenvedni. Amikor a kőbányai Újhegyi úti lakótelep 9. emeletéről kinézve bámultam a repülőket, sok mindenre gondoltam. Azután elkezdtem repkedni, először Prágába vitt az utam, ahol többször is megfordultam. Ma is emlékszem az egyik járatra, amelyiknek OK863 volt a száma. Végül már annyit repültem, hogy meguntam a fel- és leszállásokat. Ma már sok ember úgy ül repülőre, mint más a villamosra…
– Elég sok edzője volt. Vannak, akiket kiemelne valamiért?
– Ez nem ilyen egyszerű. Más tanít az általánosban, más a középiskolában és más az egyetemen. Mindenkit hozzátesz valamit az elért eredményhez, tehát mindenkinek köszönettel tartozom. Ezt előre bocsátva természetesen vannak kedvenceim: Korényi Olga, Ölveczky Vili, Kiss Laci és Turi Gyuri.
– Ezeknek a kitűnő szakembereknek mennyi közük van ahhoz, hogy végül Ön is edző lett?
– Természetesen van, hiszen amikor a gyereknek nem akaródzik iskolába menni, kell legyen valaki, aki noszogatja. Kiss Laciék pedig addig agitáltak, hogy legalább egy középfokú edzői képesítést szerezzek meg, amíg ráálltam és a TF-en elvégeztem a kétéves kurzust. A végzettségemet ugyan csak évekkel később hasznosítottam, mivel a visszavonulásomat követően először a szövetségben alkalmaztak.
– Mi mindent kellett tennie az első munkahelyén? – Adminisztratív dolgaim voltak, amiket elvégeztem ugyan, de a gyerekkori vágyam mindig is az volt, hogy egyszer én is ott állhassak a parton és irányíthassak. Ezért tettemis, hiszen a szakedzői képzésben is részt vettem: újabb három év tanulással meg is szereztem a diplomámat.
– A szövetségi státuszból három hónap híján tíz év után távozott. Utána merre vitt az útja?
– Elfáradt az a kapcsolat, elköszöntem. Szerencsémre a Turi Gyuri két nappal később már be is léptetett ide, a Kőbánya SC edzői gárdájába – ennek már kilenc éve. A konkrét edzői munkára nem voltam kiképezve, a Gyuri mellé kerültem a nagycsoporthoz. Folyamatosan kaptam a feladatokat, igyekeztem megfelelni, ráadásul ezt a tevékenységet sokkal jobban élveztem. Most éppen hiányzik egy edző, akit pótolni kellene, mert a nagycsoportban más-más korú, szakágba tartozó és felkészültségű versenyzőink vannak, akikkel többféleképpen kell foglalkozni. Ezért a papíron már nyugdíjas Turi Gyuri nem csak itt van, mint szakosztályvezető, hanem rendszeresen edzéseket is tart. A nagycsoport edzőjeként nekem is többet kell vállalnom, amíg nem tudunk egy kollégát keríteni. Közben arról is álmodozok,, hogy jó lenne egy olyan úszót kinevelni, aki az én munkám gyümölcseként kijutna az olimpiára és ott minél jobb eredményt érne el.
– Vannak ilyesmire alkalmas fiatalok a csoportjában? – Tizenhat éves gyerekekről van szó, akiknél még nem tudni, mire is lehetnek majd képesek. Sajnos, olyan tehetségek, mint az Egerszegi vagy a Gyurta, ilyenek ritkán születnek. Vagy említhetném a Milákot is, akinek az edzője, Selmeci Attila is bizony nagyon sokáig várt, amíg összejött Kristóffal és elvezethette egészen az olimpiai aranyéremig.
– Hogy ez a terv megvalósulhasson, Önnek is folyamatosan fejlesztenie kell önmagát…
– A mondás találó: a jó pap is holtig tanul. Ez rám is kötelező erővel érvényes. Szerencsére bőven vannak lehetőségek. Nagyon sok érdekes dolgot lehet leszűrni például a Magyar Edzők Társasága online konferenciáit hallgatva. Ezeket a lehetőségeket nem elsősorban azért használom ki, mert kötelezőek és pontokat lehet kapni. Ha edzéselméleti, táplálkozástudományi vagy éppen a regenerációval kapcsolatos előadások vannak, azokat kellő nyitottsággal meg is hallgatom. Rendkívül hasznosnak tartom azokat a konzultációkat is, amelyeket néhány kollégámmal edzőtáborokban vagy versenyeken ismételten megtartunk.
– Hogyan látja a magyar úszósport közeli jövőjét?
– Elég nagy mozgás van, számosan abbahagyták, vagy már láthatóan nem lehetnek képesek világszínvonalon teljesíteni. Az őrségváltás elkerülhetetlen, a feltörekvők között pillanatnyilag nem látom az a hatalmas átütőerőt, ami szükséges az extra teljesítményekhez. Így duplán kell örülnünk Milák létének, mert ha csak ő nyer, akkor is tartja az ernyőt a sportág egésze fölött.
– Életének igen jelentős részét itt, az uszodában tölti. Néha azért csak jut másra is ideje?
– Első a család, a biatorbányi dolgaink intézése. Van egy telkünk nyaralóval a kis Duna mellett, Kiskunlacházán, ott is igyekszem minél többet tartózkodni. Korábban motoroztam, volt egy „CBR Honda 1100xx” típusú motorom, azt utóbb lecseréltem egy „Evinrude” 1000 cm3, 70 lóerős motorcsónakra. Ennek 60 kilométer a végsebessége, de a lacházi Dunaágban csak tizenöttel lehet „repeszteni”, elsősorban a rengeteg horgász miatt.
– És ha nem úszást közvetít a tévé?
– A feleségem, Buth Annamária valamikor a BHG-ban játszott is, ő nagyon szívesen néz kézilabda meccseket. Ha van egy-egy szabadnapunk, szívesen felkeresünk egy-egy várost. Így legutóbb például Szegeden sétálgattunk, majd megnéztünk egy férfi kézilabda mérkőzést. Fociban Fradi-drukkerek vagyunk, gyakran az arénában drukkolunk a csapatnak, a feleségem szívesen néz jégkorong meccseket is. Lányom, Emma média szakon diplomázik az egyetemen és miközben az M4 Sport Tévénél már foglalkoztatják, ősztől megy tovább a mesterszakra. Szeretjük a kutyákat, egy időben három is volt. Most egy ötéves vizslánk és egy tizenhat éves tacskónk van…
Jocha Károly
